Sík Sándor: Hiszek

Hallják meg hívők és hitetlenek
Élet-halálra szóló eskümet!
A szív bősége zúg fel ajkamon,
Az kényszerít a Krisztus vallanom.
Hallják meg rokkant, vén aposztaták
S a vétekben vajúdó új-világ,
A forradalom, a vak Leviáthán,
És hallja meg a settenkedő Sátán:
Isten nevében vallomást teszek:
Hiszek.

Hiszek, és hitem súlyos és kemény.
Nem tünde tan, nem pille vélemény.
Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán:
Igen és nem, kereken, magyarán.
Semmi csűrés és semmi csavarás,
Ínyeskedés és köntörfalazás:
Hiszem és vallom, szeretem és élem,
Amit az Egyház hinni ád elébem.
Ebben a hitben élek és halok:
Katolikus vagyok.

Hiszek egy Istent, ki három személy,
Az élő Istent, aki bennem él,
S akiben élek, mozgok és vagyok,
Kinek tenyerén megsimulhatok.
Akinek rám is éber gondja van,
És cselekszik bennem és általam.
Aki mozdítja minden mozdulásom,
S én jóban-rosszban boldogan imádom
Intéző édes mély akaratát.
Hiszek Istenben, hiszem az Atyát.

Égnek és földnek testté vált frigyét:
Hiszem a Krisztust, hiszem az Igét.
Akit az Atya örök óta szül,
És akiben szépséggé lesz a zűr.
Kinek emberré tetszett válnia,
Hogy Isten legyen az ember fia.
Ki hogy minden nap eljöhessen hozzánk,
Ízlelnünk adta a rejtelmes Ostyát.
Benne az élet és benne az út.
Hiszek Istenben, hiszem a Fiút.

Hiszem a Krisztus gyújtotta tüzet:
A Szellemet, aki a Szeretet.
Aki Szent Péter ajakán rivall,
Hegyeket bont, szíveket áthidal,
És hét csatornán csorgatja beléd
Az élesztő kegyelem kútfejét.
Ki tüzet gyújt az embergondolatnak,
Kiből fölébe nőhetsz tenmagadnak
És mosolyoghatsz, alkothatsz, ölelhetsz.
Hiszek Istenben, hiszem a Szentlelket.

Hiszek, és tudom, honnan a hitem.
Házamat én kőszirtre építem.
Négy élőlény az erős alapok:
ember, oroszlán, sas, tulok.
Hallottam a piacon szólni Pált,
Hallottam Ágostont és Ottokárt,
Látom a szirten Péter kulcsait,
S bennem a mélyben, hallom döbbenettel:
Kimondhatatlan gerjedezésekkel
A Szentlélek sóhajtozik.
Ó tudom kinek, ó tudom kinek:
Én az eleven Istennek hiszek.

Élő hitemmel vagyok én szabad.
Mankó helyett kötöttem szárnyakat.
Ami akad a földön emberi,
Gazdag szívem testvérnek ismeri.
És ami túl az emberkörökön,
A végtelenség: ígért örököm.
És mikor üt a boldogságos óra,
Hogy befogadjon koporsóm gubója:
Hitem gyertyája utolsót remeg,
És Istennek ajánlom lelkemet.

Szilágyi Domokos: Helyünk a világban

Szilágyi Domokos: Helyünk a világban

Kell, hogy a napnak sugara legyen,
sugaras legyen, mint az értelem,
kell, hogy húzzon a föld, a súly-szívű,
de súlyos szívvel hozzá lenni hű,
súlyos napokat egymás tetején
egyensúlyozni – szemünkön a fény -;
ez a harmónia, a keresett
s találni vágyott, csörgő vizeket
zengővé szelídítő, orvosa lelkünknek, hogy a béke otthona
lehessen -
Tűzben született a Föld,
s kínlódott, míg meglelte kijelölt
helyét a nyugodt gravitáció
törvénye szerint. – Egy élet s halál van,
s csak így jó élni – amíg meghalni jó -
megkeresni helyünket a világban.

A fenti verset hallottam a rádióban és gondoltam elmentem ide. Közben rátaláltam erre az angyalka mintára, ami nagyon megtetszett. Úgy érzem, hogy összekapcsolódik a vers és a minta, mivel már régóta keresgélek hímezni való mintákat, de valahogy nem talált rám. Nem tudom, hogy mi lehet a kapcsolat, de érzem, hogy van.

 

Urunk mennybemenetele

folytatás...

18. Oly fenséges volt az ő arckifejezése,
      Szép galambszelíd szende tekintete,
      Szemének szépségét leírni nem lehet,
      Benne az üdvösség két csillaga fénylett.

19. Szűz Anyánk ruhája ragyog ezüstszínben,
      Dicssugarakból és égi fényből szőve.
      Mint a kristályforrás tiszta és áttetsző
      A szent alázattól ragyogó, tündöklő.

20. Korona volt fején rózsavirágokból.
      Fénysugár lövelt ki mindenik rózsából.
      Arany ágacskákon virágok nyílottak.
      Amelyen mennyei gyémántok ragyogtak.

21. A szent Szűznek nyakán egy aranylánc vala,
      De fényesebb volt az mint a nap sugara,
      A láncnak a keblen nyugovó végére.
      Drágakő feszület vala erősítve.

22. A kereszten látszott majd élve, majd halva,
      Üdvözítő Urunk szenvedő alakja. 
      Fénylő nyíl formákkal volt az körülvéve,
      Fogó és kalapács volt mellé helyezve.

23. Szelíd szemeiből bánatkönnyek hulltak.
      Mint élénk jelei a nagy fájdalomnak.
      Fönséges orcáját ezek szebbé tették,
      Mint harmat a rózsát úgy ékesítették.

24. És midőn térdéig gördültek a könnyek,
      Tiszta fényszikrákká változván eltűntek...!
      Így mutatá ő ki égi szeretetét,
      Mellyel megmenteni óhajtja népeit.

25. E fölséges alak hogy felemelkedett,
      Így szólítá meg a két pásztor gyermeket:
      "Kedves gyermekeim közelebb jöjjetek,
      Jertek bizalommal tőlem ne féljetek!

26. Csak jöjjetek bátran én itt azért vagyok,
      Hogy a nagy újságot tőlem meghalljátok!"
      Ekkor Makszimin és a kis Melánia,
      Egészen a Szent Szűz elébe járula.
      S itt Melániának nagy titkokat mondott,
      Melyből elmondunk itt több jelesebb dolgot.
      
     

folytatás...

12.  Melánia amint felébredt,
       A virágos kiskert felé nézett.
       De ámulatában szólani sem tudott
       Attól, amit ő a kiskert fölött látott.

13.  Szólítá Maximint "Látod mi van ott lenn?
       Ott a kert tetején oly tündöklő fényben?
       Jer oda nem tudom, hogy mit érez szívem,
       Oly égi örömet érzek lelkemben!"

14.  A kert közelébe mentek mind a ketten,
       Maximin kalapját tartja a kezében.
       Egy ragyogó fénykör előttük sugárzott,
       Amelynek közepe lassan széjjel nyílott.

15.  A nyílásban még egy tündöklőbb fényt láttak,
       Ennek közepén volt egy szép női alak.
       S leült a virággal behintett kőlapra,
       Bánatos szép arcát kezébe hajtotta.

16.  Melánia szerint én is ahogy tudom,
       E szép nő alakját leírni próbálom.
       Ámbár gyarló kézzel ily égi szépséget,
       Mint a Szűz Anyáé leírni nem lehet!

17.  Nagy és méltóságos volt a szűz alakja,
       S oly könnyűnek látszott mint rózsa illata.
       Ülő helyzetéből hogy felemelkedett,
       A hajnal bíborra festé meg az eget.


     

folytatás...

6.   Éppen Ezernyolszáznegyvenhatot  írtak,
      Tizennyolcadikán szeptember havának,
      A "la saletti" hegyek közt két gyermek,
      Tehenet, juhot és kecskét legeltettek.

7.   Az egyik fiú volt a másik leányka,
      A fiú Maximim, a lány Melánia.
      Jámbor társalgásban tölték el a napot,
      Haza értek midőn a nap leáldozott.

8.   Tizenkilencedik napján azon hónak,
      A pásztorgyermekek ismét találkoztak,
      Így szólt Melánia: "Gondoltam egy szépet,
      Csináljunk itt egy szép paradicsom kertet!

9.   Te Maximim szedjél nagyon sok virágot,
      Én azalatt fehér sima követ hordok!"
      És úgy történt; egyik megy virágot szedni,
      A másik sietett köveket hordani.

10. S midőn a virággal s kővel visszatértek,
      Egy zöld gyepes helyet körülkerítettek.
      És a virágokat abba elhintették,
      Egy lapos kővel a kiskertet lefedték.

11. S hogy puszta ne legyen, a kőlap tetejét,
      Sok szép virággal gazdagon behinték.
      S amint munkájukat nézték gyönyörködve,
      Álom ereszkedett mind kettőjük szemére.

    A BŰN HATALMA

I.   A Boldogságos Szűz Mária és a két pásztor gyerek

1.  Rossz időket élünk, rossz csillagok járnak,

     Vész van jósolva az egész világnak.

     Csordultig tele van a bűnök pohara,

     Amely kiömlik a világ romlására.

 2.  "Bűnbánat, bűnbánat!" bűnbánat lehetne,

     Mely a végromlástól minket megmentene:

     Csak két dolog között lehet választanunk:

     Vagy bűnből megtérünk, vagy pedig kárhozunk.

 3. Igazat beszélnek ezen szegény sorok, 

     Mégis kikacagják ezt a bölcs bolondok,

     De megdönthetetlen az égi igazság,

     Azt nem ronthatja meg a bűn és a gazság!

4.  A világ romlása, hogy már nem messze van,

     Arra sok százezer tanúbizonyság van.

     Ezek közül egyet mondjunk el ami legfőbb:

    A nyelv legiszonyúbb, mely legrettentőbb. 

5.  ..............................lángot az égből a földre,

     .........................................Mária hozta le.

     ..................................orít, rettegtet.

     ..............................beszél e kis füzet.