holap 61 éves leszek.

01.03.2017.

Ma Vízkereszt -24 fok. Félve mentem a szüleimhez, aggódtam a tegnapi nap után. Anyukám fogadott mint mindig, helytelenítette, hogy mentem ebben a zord időben. Apukám már úgy tűnt, hogy kijött a tegnapi állapotból. Megnyugodtam, mert tegnap láttam először olyan zavartnak, ami már a demencia hatalmának tudható be. Sajnos Anyukámat teljesen más valakinek gondolta, engem megismert, de Anyut egy közeli rokonnak vélte, akivel nincs jó kapcsolata, ezért nem akarta, hogy ott legyen vele.Nem tudtam meggyőzni a valóságról.Bízom benne, hogy a közel jövőben nem tapasztalom meg.

Ma kicsit félve, kicsit kíváncsian megyek haza a szülői házba. A szokásos szombati bevásárlás, víz vétele és apukám borotválása vár rám.A táskámba bedobtam a szentelt vizes üvegemet. Ha mód adódik rá, szeretném használni.

valami érzést
gyönyörűt, szépet
valami hangot
valami képet
napfény ecsetje
napsugár húrja
valami újat
valamit újra
valami ősit
valami égit
valami hősit
valami régit
valami földit
valami gyarlót
fagyöngyöt vágó
holdsugár-sarlót

szent dal csengését
majd a szent csendet
káoszban fogant
újjászült rendet
játékot, harcot
s a végén békét
tó mélyén alvó
tündérek képét
lelkek sebére
hófehér tépést
tenni az Isten
felé pár lépést
átlépni közben
árkot, göröngyöt
és az Embernek
szórni a gyöngyöt

 

Tóth Árpád: Bazsalikom

Az asztalomon paraszti csokor,
Bazsalikom, viola, szarkaláb,
Szemet vidító, kedves, egyszerű
Mezei tarkaság.

Már három napja itt áll a csokor,
De csak ma vettem észre a szelíd
Virágok tiszta, jó lehelletét
És boldog színeit.

A bazsalikom csipkés levelét
Ujjheggyel gyöngéden megdörzsölöm,
Mint parasztnéne szokta, ha belép
A templomküszöbön.

Hányszor láttam gyerekkoromban ezt,
A hűvös templom fehérre meszelt
Tornácában, mikor már odabenn
A kántor énekelt.

Lehajtom tenyerembe a fejem,
Be régen is volt! Hej, azóta hány
Istennek s hány ördögnek jártam én
Tornácos ajtaján!

Jó a virágnak. A bazsalikom,
Míg el nem hull, mind csak virág marad,
De jaj, az ember mennyi rosszat ér
Rossz élete alatt!

Voltam én is, mint más, bolond király
S bolondabb koldus, - voltam gyilkos és
Áldozat, kinek szívébe szaladt
Tövig, s megállt a kés.

És lettem fáradt, fás lélek, akit,
Ha elé teszik se hat meg virág
Három napig, akkor meg hirtelen
Másik végletbe vág,

És zokog egy felhorzsolt illaton,
Mert vesztett édent éreztet vele
Az egyszerű parasztbazsalikom
Semmi kis levele.

                       Az Úr napja

Azért is rendelte Jézus a szentáldozást — volt második válaszom a diáknak —, hogy nekünk „több életünk legyen”. Ezt maga Jézus mondta így. Erről a több életről így vall a katekizmus: Aki rendszeresen eszi az Úr testét, abban előbb-utóbb megerősödik a meggyőződés, hogy Isten minden élethelyzetben gondját viseli, és hogy lesz örök életünk. Ez a belső élmény kizár minden kételkedést, lázadást, mert megtanul várni. Több élet az életkedv, a lélek békéje, az öröm és a szeretet. A több élet képessé tesz jól értelmezni a nehéz élethelyzeteket: halált, szenvedést. Megláttatja a kegyelmi összefüggéseket és a dolgok és történések igazi lényegét.

(Forrás: Új Ember, LXIV évf. 21. (3119.), 2008. május 25., 2. old.)

                                                   Téged, Isten Dicsérünk (Te Deum)

Téged, Isten dicsérünk, * téged Úrnak ismérünk.Téged, örök Atyaisten * mind egész föld áld és tisztel.Téged minden szép angyalok * Kerubok és Szeráfkarok.Egek és minden hatalmak * szüntelenül magasztalnak.
Szent vagy, szent vagy, * erősséges szent Isten vagy!
Nagyságoddal telve ég, föld,* dicsőséged mindent bétölt.
Téged dicsér, egek Ura * apostolok boldog kara.
Dicséretes nagy próféták * súlyos ajka hirdet és áld.
Jeles mártírseregek * magasztalnak tégedet.
Vall tégedet világszerte * szent Egyházad ezerszerte.
Ó Atyánk, téged *s mérhetetlen nagy Fölséged.
S azt, ki hozzánk tőled jött le * Atya igaz Egyszülöttje.
És áldjuk veled * Vigasztaló Szentlelkedet.
Krisztus, Isten Egyszülöttje * Király vagy te mindörökre.
Mentésünkre közénk szálltál * szűzi méhet nem utáltál.
Halál mérgét megtiportad * mennyországot megnyitottad.
Isten jobbján ülsz most széket: * Atyádéval egy fölséged.
Onnan leszel eljövendő: * mindeneket ítélendő.
(Itt meghajlunk vagy letérdelünk.)
Téged azért, Uram, kérünk,* mi megváltónk, maradj vélünk!
Szentjeidhez végy fel égbe * az örökös dicsőségbe!
Szabadítsd meg, Uram, néped, * áldd meg a te örökséged!
Te kormányozd, te vigasztald * mindörökké felmagasztald!
(Fölegyenesedünk vagy fölállunk.)
Mindennap dicsérünk téged, * szent nevedet áldja néped.
Bűntől e nap őrizz minket * és bocsásd meg vétkeinket!
Irgalmazz, Uram, irgalmazz; * híveidhez légy irgalmas!
Kegyes szemed legyen rajtunk * tebenned van bizodalmunk.
Te vagy Uram, én reményem, * ne hagyj soha szégyent érnem!
A himnusz első részében az ég és föld egyesül egy óriási karban, hogy egy szívvel énekelje a Legszentebbet. E rész középpontjában hangzik föl az Izaiás próféta látomásából ismert, Istenhez legméltóbb dicséret: SANCTUS -- Szent, szent, szent! Az énekben ez a vers mintegy Isten személyes jelenlétét idézi. Előtte a teremtés nagy műve zengi a dicséretet (az egész kozmosz, majd az angyalok, s az Isten trónjához legközelebb álló kerubok és szeráfok), a Sanctus után pedig a megváltás műve idéződik fel (először a megtestesült Istenhez legközelebb álló apostolok, azután azok, akiket Isten különleges szolgálatra kiválasztott - az ősegyház ezeket hívta prófétáknak -, majd a vértanúk, s az egész földön elterjedt Anyaszentegyház). Az első részt a Szentháromság magasztalása zárja le.
A második szakasz Krisztusról szól. Őt jövendölte a 23. zsoltár: a "Dicsőség Királyát", aki majd megjelenik, s az angyali fejedelmektől megnyitott mennyei kapun át belép oda, emberi természete szerint is. A Te Deum erre gondolva már a beteljesülést hirdeti: a Dicsőség Királya kijött az Atyától, hogy az emberiséget megmentse; a halál és feltámadás győzelme után neki újból megnyílnak e kapuk, hogy oda már minket is bevigyen magával.
A harmadik szakasz kéri, hogy a megváltásban részesült, megkeresztelt hívőket is vigye be Krisztus az örök dicsőségbe, végül a negyedik rész zsoltárokból vett idézetekkel Isten segítségét kéri földi életünkre. 

János Evangéliuma
6. fejezet

1.	Ezek után elméne Jézus a galileai tengeren, a Tiberiáson túl.
2.	És nagy sokaság követé őt, mivelhogy látják vala az ő csodatételeit, a melyeket cselekszik vala a betegeken.
3.	Felméne pedig Jézus a hegyre, és leüle ott a tanítványaival.
4.	Közel vala pedig husvét, a zsidók ünnepe.
5.	Mikor azért felemelé Jézus a szemeit, és látá, hogy nagy sokaság jő hozzá, monda Filepnek: Honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek ezek?
6.	Ezt pedig azért mondá, hogy próbára tegye őt; mert ő maga tudta, mit akar vala cselekedni.
7.	Felele néki Filep: Kétszáz dénár árú kenyér nem elég ezeknek, hogy mindenikök kapjon valami keveset.
8.	Monda néki egy az ő tanítványai közül, András, a Simon Péter testvére:
9.	Van itt egy gyermek, a kinek van öt árpa kenyere és két hala; de mi az ennyinek?
10.	Jézus pedig monda: Ültessétek le az embereket. Nagy fű vala pedig azon a helyen. Leülének azért a férfiak, számszerint mintegy ötezeren.
11.	Jézus pedig vevé a kenyereket, és hálát adván, adta a tanítványoknak, a tanítványok pedig a leülteknek; hasonlóképen a halakból is, a mennyit akarnak vala.
12.	A mint pedig betelének, monda az ő tanítványainak: Szedjétek össze a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne veszszen.
13.	Összeszedék azért, és megtöltének tizenkét kosarat az öt árpa kenyérből való darabokkal, a melyek megmaradtak vala az evők után.
14.	Az emberek azért látva a jelt, a melyet Jézus tőn, mondának: Bizonnyal ez ama próféta, a ki eljövendő vala a világra.
15.	Jézus azért, a mint észrevevé, hogy jőni akarnak és őt elragadni, hogy királylyá tegyék, ismét elvonula egymaga a hegyre.
16.	Mikor pedig estveledék, lemenének az ő tanítványai a tengerhez,
17.	És beszállva a hajóba, mennek vala a tengeren túl Kapernaumba. És már sötétség volt, és még nem ment vala hozzájuk Jézus.
18.	És a tenger a nagy szél fúvása miatt háborog vala.
19.	Mikor azért huszonöt, vagy harmincz futamatnyira beevezének, megláták Jézust, a mint jár vala a tengeren és a hajóhoz közeledik vala: és megrémülének.
20.	Ő pedig monda nékik: Én vagyok, ne féljetek!
21.	Be akarák azért őt venni a hajóba: és a hajó azonnal ama földnél vala, a melyre menének.
22.	Másnap a sokaság, a mely a tengeren túl állott vala, látva, hogy nem vala ott más hajó, csak az az egy, a melybe a Jézus tanítványai szállottak, és hogy Jézus nem ment be az ő tanítványaival a hajóba, hanem csak az ő tanítványai mentek el,
23.	De jöttek más hajók Tiberiásból közel ahhoz a helyhez, a hol a kenyeret ették, miután hálákat adott az Úr:
24.	Mikor azért látta a sokaság, hogy sem Jézus, sem a tanítványai nincsenek ott, beszállának ők is a hajókba, és elmenének Kapernaumba, keresvén Jézust.
25.	És megtalálván őt a tengeren túl, mondának néki: Mester, mikor jöttél ide?
26.	Felele nékik Jézus és monda: Bizony, bizony mondom néktek: nem azért kerestek engem, hogy jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek ama kenyerekből, és jóllaktatok.
27.	Munkálkodjatok ne az eledelért, a mely elvész, hanem az eledelért, a mely megmarad az örök életre, a melyet az embernek Fia ád majd néktek; mert őt az Atya pecsételte el, az Isten.
28.	Mondának azért néki: Mit csináljunk, hogy az Isten dolgait cselekedjük?
29.	Felele Jézus és monda nékik: Az az Isten dolga, hogy higyjetek abban, a kit ő küldött.
30.	Mondának azért néki: Micsoda jelt mutatsz tehát te, hogy lássuk és higyjünk néked? Mit művelsz?
31.	A mi atyáink a mannát ették a pusztában; a mint meg van írva: Mennyei kenyeret adott vala enniök.
32.	Monda azért nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: nem Mózes adta néktek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja majd néktek az igazi mennyei kenyeret.
33.	Mert az az Istennek kenyere, a mely mennyből száll alá, és életet ád a világnak.
34.	Mondának azért néki: Uram, mindenkor add nékünk ezt a kenyeret!
35.	Jézus pedig monda nékik: Én vagyok az életnek ama kenyere; a ki hozzám jő, semmiképen meg nem éhezik, és a ki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha.
36.	De mondám néktek, hogy noha láttatok is engem, még sem hisztek.
37.	Minden, a mit nékem ád az Atya, én hozzám jő; és azt, a ki hozzám jő, semmiképen ki nem vetem.
38.	Mert azért szállottam le a mennyből, hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, a ki elküldött engem.
39.	Az pedig az Atyának akarata, a ki elküldött engem, hogy a mit nékem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámaszszam azt az utolsó napon.
40.	Az pedig annak az akarata, a ki elküldött engem, hogy mindaz, a ki látja a Fiút és hisz ő benne, örök élete legyen; és én feltámaszszam azt azt utolsó napon.
41.	Zúgolódának azért a zsidók ő ellene, hogy azt mondá: Én vagyok az a kenyér, a mely a mennyből szállott alá.
42.	És mondának: Nem ez-é Jézus, a József fia, a kinek mi ismerjük atyját és anyját? mimódon mondja hát ez, hogy: A mennyből szállottam alá?
43.	Felele azért Jézus és monda nékik: Ne zúgolódjatok egymás között!
44.	Senki sem jöhet én hozzám, hanemha az Atya vonja azt, a ki elküldött engem; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon.
45.	Meg van írva a prófétáknál: És mindnyájan Istentől tanítottak lesznek. Valaki azért az Atyától hallott, és tanult, én hozzám jő.
46.	Nem hogy az Atyát valaki látta, csak az, a ki Istentől van, az látta az Atyát.
47.	Bizony, bizony mondom néktek: A ki én bennem hisz, örök élete van annak.
48.	Én vagyok az életnek kenyere.
49.	A ti atyáitok a mannát ették a pusztában, és meghaltak.
50.	Ez az a kenyér, a mely a mennyből szállott alá, hogy kiki egyék belőle és meg ne haljon.
51.	Én vagyok amaz élő kenyér, a mely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él örökké. És az a kenyér pedig, a melyet én adok, az én testem, a melyet én adok a világ életéért.
52.	Tusakodának azért a zsidók egymás között, mondván: Mimódon adhatja ez nékünk a testét, hogy azt együk?
53.	Monda azért nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem iszszátok az ő vérét, nincs élet bennetek.
54.	A ki eszi az én testemet és iszsza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon.
55.	Mert az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital.
56.	A ki eszi az én testemet és iszsza az én véremet, az én bennem lakozik és én is abban.
57.	A miként elküldött engem amaz élő Atya, és én az Atya által élek: akként az is, a ki engem eszik, él én általam.
58.	Ez az a kenyér, a mely a mennyből szállott alá; nem úgy, a mint a ti atyáitok evék a mannát és meghalának: a ki ezt a kenyeret eszi, él örökké.
59.	Ezeket mondá a zsinagógában, a mikor tanít vala Kapernaumban.
60.	Sokan azért, a kik hallák ezeket az ő tanítványai közül, mondának: Kemény beszéd ez; ki hallgathatja őt?
61.	Tudván pedig Jézus ő magában, hogy e miatt zúgolódnak az ő tanítványai, monda nékik: Titeket ez megbotránkoztat?
62.	Hát ha meglátjátok az embernek Fiát felszállani oda, a hol elébb vala?!
63.	A lélek az, a mi megelevenít, a test nem használ semmit: a beszédek, a melyeket én szólok néktek, lélek és élet.
64.	De vannak némelyek közöttetek, a kik nem hisznek. Mert eleitől fogva tudta Jézus, kik azok, a kik nem hisznek, és ki az, a ki elárulja őt.
65.	És monda: Azért mondtam néktek, hogy senki sem jöhet én hozzám, hanemha az én Atyámtól van megadva néki.
66.	Ettől fogva sokan visszavonulának az ő tanítványai közül és nem járnak vala többé ő vele.
67.	Monda azért Jézus a tizenkettőnek: Vajjon ti is el akartok-é menni?
68.	Felele néki Simon Péter: Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad.
69.	És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.
70.	Felele nékik Jézus: Nem én választottalak-é ki titeket, a tizenkettőt? és egy közületek ördög.
71.	Értette pedig Júdás Iskáriótest, Simon fiát, mert ez akarta őt elárulni, noha egy volt a tizenkettő közül.